Memike tanította nekünk, hogy az életünk tele van csodákkal, csak sokszor nem vesszük észre, vagy nem figyelünk oda kellőképpen és elmegyünk mellettük…
Ez is egy ilyen kis csoda volt, amit a temetőben a fejfája előtt éltem meg, néhány nappal ezelőtt, mikor szokásom szerint mentem újragyújtani a meg megmaradt kis csonk gyertyát, hogy közben emlékeimben vele legyek, beszélgessek hozzá, mint mindig, amikor kimegyek hozzá.
Dél felé járt az idő, mikor kiértem, leültem a fejfa mögé és meggyújtottam a két gyertyacsonkot, ami még maradt, közben elmondtam az imádságom és néztem szomorúan, amint ég a két gyertya lángja .
Az egyik nemsokára el is égett, elaludt a láng, míg a mellette lévő még égett ... arra gondoltam, hogy az ember élete is egy ilyen kis láng, ami egyszer kialszik sokszor váratlanul, mikor nem számítanák rá.
A másik kis láng még égett és csak néztem, hogyan fogy el... lassan, már alig volt viasz a kanóc körül de védtem a szélfuvallattól, hogy minél tovább égjen.
Többször úgy tűnt már-már elalszik, de mégse... égett hősiesen tovább, pedig már úgy tűnt, a kanóc üresen áll viasz nélkül és mégis ég. Az jutott eszembe, hogy a drága Édesanyánk szeretete is még halála után is körülöttünk van, ég,  melegít, világit, pedig a teste már régen kihűlt ... így a gyertya lángja is túlélte a testet, égett így hihetetlenül sokáig. Néztem az órát és már eltelt egy óra is mióta kiértem és még most sem aludt el. Gondolatban Memikével beszélgettem, aki azt sugallta, hogy Ő örökkön örökké velem- velünk lesz, még ha nem is fizikailag de a szellemi síkon. Erre felálltam és gondoltam mire elindulok kialszik a lángocska, kihúztam közben pár gazt elrendeztem a virágokat a vázában, még álldogáltam egy kicsit, de a gyertya csak nem aludt el. Így hát azzal a gondolattal, hogy örökké ég, mint Memike szerető szíve, elbúcsúztam Tőle megköszönve minden  jót,  amit Tőle kaptam-kaptunk. 

Béke poraira! A gyertya még sokáig éghetett...