Hol volt, hol nem volt , volt egyszer egy átlagos kis srác, aki gyakran kilógott a sorból.

Egy kis városkában született, ahol az emberek akkoriban még tisztelték, s szerették egymást. A gyerek hamar felcseperedett, és közelgett a konfirmálás ideje, családi hagyomány szerint egy nagyon szép és hatalmas Református templomban.

Ennek a nagy templomnak az udvarában és a kertjében gyakran szokott játszani, barátaival.

Elég sok barátja volt, mivel a városka közepén lakott, és olyan romantikus helyen nőtt fel, ahol a barátság uralkodott,  és a szeretet.

Már 14 éves lett a fiúcska, szorgalmasan járt a hittanórákra, hetente vasárnap délelőtt. Édesanyja, aki nagyon szerette, és gondosan engedte el hazulról, mindig megpuszilta, amikor ment és amikor jött valahonnan.

A fiúcska amikorra már serdülő lett, nagyon izgága, játékos és igen érdeklődő volt a világ dolgai iránt. Sokat ábrándozott az életről, a világ dolgairól, működéséről. Szerette a virágokat a bogarakat, a lepkéket a madarakat és igyekezett nem ártani egy élőlénynek sem. A természetszeretetet anyukájától és apukájától tanulta. Azokban az időkben sokat jártak kirándulni a Fenyves erdőbe a Meszes hegységen, gombászni, makkot szedni, csipkebogyókat és gyógynövényeket gyűjteni.

No de ez hosszú történetnek ígérkezik.

A serdülő fiúcskát gyakran úgy nevezték, hogy "Ábrándka". Vagyis az Álmodozó kisfiú.

Abban a egyszerű és szegényes világban is szép volt a gyermekkora. Csak az tette szomorúvá, amikor a papája berúgott, mert a barátai, akikkel sokat focizott belevitték a piálásba. Ezért aztán a kisfiú megutálta az alkoholistákat, és megfogadta hogy sohasem lesz részeges. No de azért az apukája sok jóra is megtanította, amikor nem volt a barátai befolyása alatt.

Teletek a napok, a hetek, s az iskola is ment rendesen. A templomkertben sokat játszottak, mert a szülő háza végében volt. A fiuk a barátai mindig őt kérdezték, mert ő mindent tudott a nagy templom kertről, ismerte a bokrokat, a fákat a jó búvó helyeket és mindent, ami ott volt még a templom változatos csillogós köveit is.

Szép vasárnapok voltak, amikor  a pap bácsi beszélt a szentekről, Jézus életéről, és ez nagyon megfogta, hogy egy ember az Isten fia mekkora áldozatokat képes vállalni a bűnösökért. Mindig azon gondolkodott a kisfiú, vajon mi az oka, a sok boldogtalanságnak, honna származnak a bűnök? Papnak azért mégsem szeretett volna lenni, mert szerette a tudományokat és a világ nagy dolgait. De sokat töprengett a fiúcska, azon a nagy kérdésen: mi az élet értelme?! Mi a világ értelme, mi az, ami a világot működteti és meddig tart az élet, hol van a végtelen és mi az a semmi??? Sokszor éjjelente, amikor felébredt, vagy nappal, amikor egyedül volt, ezeken gondolkodott és elhatározta, hogy márpedig ő majd megfejti a titkokat és talán tudós lesz és nem pap.

De jött a tavasz, 1964 -et irt a naptár, májusban szokás szerint a nagy ünnepség, a Konfirmáció ideje. Sok kis srác és leányka volt ott, kb. vagy 30 -an lehettek.

Azon a szép megható és napfényes vasárnapon, ezzel a fiúcskával történt valami fontos, amit aztán életében tovább hordozott, talán a mai napig is. Az ünnepség alatt tele lett a templom rokonokkal, ismerősökkel, barátokkal. Az 1200 férőhelyes templomban lehettek vagy 700-an, a karzat is tele volt akkor, és a kórus is énekelt. Az orgona hangját mindig is csodálta a fiúcska, és fontolgatta azt is, ha egyszer zenélni fog, akkor orgonás lesz. A templom 3 hajós és a belső teret egyetlen oszlop sem tartja, csak a boltívek, gyakran csudálkozott ezen, hogyan tud megállni ez a nagy magas templom.

Hatalmas templomunk Erdélyország egyik legnagyobb, egyetlen ilyen építésű, formájú temploma. Tornya 70 m magas az alapjától. a harangja pedig 800 kg -os. Még a harang cseréjekor, a felhúzásának tanúja is volt amikor a fiúcska 11 éves volt. Harangjának erős hangja, elhallatszott a Meszes hegy tetejéig, 10 km re.

No de térjünk vissza a konfirmálásra. Két pap, egy esperes és egy segéd tiszteletes szolgált. A konfirmandusoknak már korábban ott kellett lenni, ismételni a KÁTÉ-t.

Fél 10 kor kezdődött az ünnepség. Az orgona most olyan szépen szólt, mint talán soha addig. A mise után a számonkérés a hittani válaszok következtek. Névsor szerint következtek a konfirmandusok kis hittan vizsgája.

A P betű még messze volt, s eközben a fiúcska elmélkedett, össze-vissza cikáztak gondolatai, a világ nagy dolgain. De közben, lassan egyre többet gondolt a sokszor elhangzott kérdésekre, ami a lélekkel és a szentlélekkel volt kapcsolatos. Az ünnepség hangulata és a lámpaláz, az izgatottság is keveredett benne.

Egyre jobban bele merült saját gondolataiba és a lélekkel való küzdelmébe. Mi is az és milyen mély a lélek kútja, és mekkora a lélek, hová van elrejtve ?! Cikáztak benne a gondolatok, és kérdések, mekkora a lélek ereje, meddig tud a lélek élni? Mindezeket csak úgy önkéntelenül gondolgatta, sohasem olvasott vagy hallott eddig ezekről, csak a mesékből ismert még fogalmakat.

Teltek múltak a percek és közelgett a saját kérdés-felelete.  Az ábrándjaiba belemerült fiúcska csak makacsul a léleknél időzött el.

Egyszer csak hírtelen rákerült a sor és már a saját nevét halotta.  Meglepetten felocsúdva, ráébredve a valóságra az elhangzott kérdést szinte meg sem hallotta, a válasz, amit bemagolt, hirtelen mégsem jutott eszébe. Síri csönd volt a templomban, mintha mindenki csak reá nézne és várná a válaszát. Nagyon elpirult, és elöntötte az izgalom, a hidegveríték is kilelte a hátát.

A pap bácsi segített egy kicsit és a fiúcska elmondta tételére a választ hangosan, ahogyan kérték, de a végén mintha egy hihetetlen erő fogta volna birtokába, még kiejtette, hogy "a Lélek Örök"! Tehát, - a Lélek Örök! volt a pótválasz, mondata a végén.

Hirtelen mindenki érdeklődve kapta fel a fejét, a nem a kérdéshez vágó válaszra. A pap is csudálkozva nézett a lóginya fiúcskára. Hogy mentse a furcsa helyzetet, a tiszteletes Úr helyeselve erősítette meg, - igen gyerekek a Lélek Örök!

Jut eszembe e sorok írásakor, valyon miért vagyok én ilyen ember amilyen vagyok, hibákkal is, de sok szép érzéssel önzetlenséggel és jóval gondoskodással aggódással?

Lehet hogy, akkor régen mégis a „magvak jól voltak elvetve?!

Az éredekesebbik rész csak ezután jönne.  (de erről majd máskor)