Abban a városkában, ahol a kisfiú lakott sokszor szürkén, eseménytelenül múltak a napok. De néha mégis történtek érdekes vagy furcsa dolgok. Már rég óta hallottak róla, hogy a városban gyakran megjelenik egy fura ember, aki nem tud beszélni.

Azt mondták a srácok, hogy nagyon ijesztő és félnek is tőle a gyerekek, mindenféle rémhírek terjengtek róla. Egyszer egy délelőtt, amikor a kisfiú ártézi vízért ment az Angyalkás kútra, az utcasarkon túl meg is pillantotta a bolondot.

Ott állt a klinikák fala mellett mezítlábasan, rongyos szakadt nadrágban, az inge alól kikandikált a rongyos trikója, s alóla a bozontos szőrzete. Nagy kerek kopaszra nyírt feje, vastag ajkakkal, rövid és széles lapos orrával, borotválatlan pufók arcával, félelmetes ábrázatot keltett. De a legrémisztőbb a nagy kerek hasa volt, amelyik valósággal lecsüngött, ha éhes volt. A nagy kerek sötét szemeiből szomorúság és fájdalom sugárzott. A legtöbb ember elkerülte, a kisfiú is jónak látta, ha átmegy az út túlsó oldalára. Alig 5 percre volt a kút, amíg megtöltötte kannáját a távolból visszanézett, sokáig mozdulatlanul állt ott az a félelmetes ember. Végre elindult haza az ivóvízzel, de más úton ment, csak messziről kandikált arra felé, megkerülte a piacot és úgy ért haza.  A kisfiú otthon ijedten kérdezte szüleit, - ki az a csúnya bácsi, miért áll egész nap az utcasarkon? Anyukája el is mondta amit tudott:

- Az a szerencsétlen ember Bumbuj Sanyi, ő így született, fogyatékosan, nyomorékon, szegény családból, de nem bánt ő senkit. Nem tud beszélni csak össze-vissza szavakat mormog, néha kiabál ha bosszantják, szegény mindig éhes, családja elhanyagolta, állítólag disznó ólban lakik, szalmában alszik. Nem kell tőle félni.

Majd viszünk neki valamit enni, pár garasnak is örül, de sajnos azt elszedik tőle.

Másnap a kisfiú találkozott barátaival, s mivel azok is látták már a város bolondját, ez lett a fő téma, mivel a többi gyerekek is féltek tőle. Sok szülő Bumbuj Sanyival ijesztgeti a rossz gyerekeket. Az egyik fiúcska nagyon félt tőle, mert azt hallotta, hogy a hatalmas hasába bele férne egy gyerek is.

A nagyobb srácok sok unszolás urán elcsalták a kisebbeket is ki a parkba, onnan elbújva jól meg lehetett figyelni a bolondot. Először kis kavicsokkal hajigálták, amíg elkezdett szitkozódni zavaros szavakkal, majd utána eredt a csúfolkodóknak, akik elszaladtak. Sanyi a legjobban akkor bosszankodott, amikor azt kiabálták a fiuk: „Sanyi Sanyi sapka, mit eszik a macska, egeret-bogarat, mindenféle madarat, te is azt eszed, Bumbuj Sanyi.....” szavalták kórusban. A nagyobb fiúk nem féltek tőle, azok gyakran csúfolták és még meg is piszkálták egy pálcával. Meg is kergette őket a bolond, majd egész hazáig szaladt és eltűnt a szerencsétlen a romos ház mögött. A kisfiú megsajnálta szegényt, amikor hallotta mi történt és elhatározta, majd az apukájával visz neki ennivalót. Teltek múltak a napok és sok furcsa történet terjengett a városban, mindenki másképpen mesélte és látta a dolgokat. Hidegre fordult az idő, Sanyit napokig csak mezítláb lehetett látni, ott reszketett szegény az ő kedvenc kolduló sarkán. A kisfiú, anyukájával egyik nap meleg ruhát vitt a bolondnak, de az csak rá állt a ruhákra, mert nagyon fázott a lába. Egyik hétvége után túl sósra és zsírosra sikeredett az étel, anyuka jó sok töltött káposztát készített ebédre. A kisfiú apukájával elvitték egy kis fazékban az ennivalót Bumbuj Sanyinak. Nagyon éhes lehetett, mert puszta kézzel gyorsan fölfalta mind az egész fazékkal, majd elégedetten simogatta a hasát. Hamar megtanulta az étel nevét, lehet hogy még soha sem evett ilyen jót, mert utána még napokig azt fújta hangosan az utca sarkon: „ tö-tő-tö-tőtöttkápszta, ....kááposzta, ....töölkápszta, ...pszta, pszta, pszta!”

Ezen röhögtek napokig a srácok.