Teltek, múltak a hónapok és eljött az ősz. A kisvároskában is zajlott az élet, a kisfiú sokszor játszott a Király utcai barátaival. Volt, amikor a járdára rajzolt kocka játékot ugrálták végig, volt, amikor gesztenyéket gyűjtöttek a hatalmas utcavégi fák alatt.

Egyik nap, a nagyobb gyerekektől halotta, hogy mindenféle rémes dolgokról beszélnek. Van a hegyen egy öreg boszorka, aki varázsolni is tud, de van egy nagy hatalmas gödör is amiben minden elvész, minden eltűnik. Máskor azt halotta a nagyfiuktól, hogy van egy tó nádassal, amelyiknek nincsen feneke és az öreg boszorka, odaviszi a rossz gyermekeket és eldugja őket. Persze a nagy fiúk azt is mondták, ezzel csak a felnőttek ijesztgetik a gyerekeket, ne legyenek rosszak. Még a kisseb gyerekeket is heccelték a nagyobbak, különféle mesékkel. A kisfiú hallott már a nagymamájától is, sőt a nagynénikéjétől is mindenféle meséket az Nádastó környékéről. Már szegényke azt sem tudta mi az igazság, de nagyon kíváncsi volt mindenre.

Történt asztán egyszer, hogy a bácsik és nénik a rokonságból szalonnasütésre készültek és teherautóval mennek ki a Kabannához. Eljött a hétvége és a családok gyerekestűl, unokástúl felzsúfolódtak a kamionra. Nagy volt az öröm, mert a fiúcska két legjobb barátjával is utazott. Bár kényelmetlen volt a teherautón, kilátni alig lehetett, sokáig zötyögött a köves úton fel a Meszes hegyre. Csak az elsuhanó faágakat látta, de a Gyilkos dombot azt felismerte. Egy nagy emeletes kőház udvarán szálltak le. A kamion rögtön visszament a futballistákért, mert aznap nagy meccs volt a városban. A kisfiú édesapja is focizott, tehát volt idő szétnézni a nagyon érdekes környéken. A nénikék letelepedtek de a gyerekek szétszéledtek játszani. A kisfiút és barátait nagyon érdekelte az a Nádastó, mert azt mondták, hogy közel van Kabannához.

El is indultak szétnézni, de nagyon nem féltek, mert mindenfele sok kiránduló ember volt a közelben. Az erdei út mentén, egy kis tisztáson meg is pillantották a nádakat. Nem sok víz volt a tavacskákban, de annál több volt a nád és a sás. Meg is kerülték a tavat a túloldalán szép barkás nádat lehetett szedni. Egyszer csak a köves domboldalban megpillantottak egy barlangot. Kíváncsiak lettek, vajon mi lehet ott? Ahogy közelebb merészkedtek látták ez nem igazán barlang, hanem inkább egy kövekkel kirakott pince a domboldalban. Az ajtó helyett egy ócska pokróc lógott le, a résen csak a sötétséget lehetett látni. Belülről füstös bűz áradt kifelé. Eszükbe jutott a boszorkás történet, így elkezdtek félni. Alig volt idejük felocsúdni, máris félni kezdtek, mert lépéseket hallottak. Gyorsan már csak egy farönk mögé bújhattak el, mert egyre közeledett a lépések zöreje és egy furcsa zizegő hang. Nagyon megijedtek, amikor megpillantották a kicsike rongyokba burkolózott alakot, ahogyan a száraz rőzséket vonszolta maga után. Elfutni már nem volt hová, így reszketve vártak mi fog történni. A rongyos alak egy nagyon görnyedt púpos öregasszony lehetett, mert letette a rőzséket lassan megfordult és meg is szólalt: - jertek csak elő aranyoskáim, nem bántalak én titeket! A három fiúcska nem mozdult. Újra megszólalt: - nem eszelek én meg benneteket, tőlem azért félnek, mert nagyon öreg vagyok már, gyertek csak gyertek! Végül a fiúcskák előjöttek és jobban láthatták, mennyire öreg volt ez a sovány banya, tele ráncokkal, nagyon beesett szemekkel, az újai megnyúltak körmei feketék és karmosak, a hátán hatalmas púp, alig tudott felnézni, lehet, hogy az eget nem is látta már régóta. A vénség leült egy kőre, hogy kifújja magát és újra megszólalt: - Tudjátok gyerekek, az öregeket már nem szereti senki, nekem csak a macskám van és ez az erdő a világom. De ti megnémultatok? Egyszer aztán az álmodozó kisfiú megszólalt: - De hát a néni hány éves? És mit eszik? Hó fiacskáim és már rég voltam száz éves. Nekem mindig adott az erdő valamit, látjátok, most galyakat gyűjtök télire. - Hozzunk a néninek valamit enni? Kérdezte a másik kisfiú. Nem! -Majd ha elmegy az a sok ember, marad nekem elég falat, az lesz az én ünnepi elemózsiám.

Hogy hívják a nénit? – kérdezte a kisfiú. Anna. – mondta az öregség. - Szép volt tőletek, hogy velem szóba álltatok, mondta a vénség és így folytatta: - engem csak bántani és szidalmazni szoktak az emberek, nem tudják mit jelent az öregség, azt hiszik, hogy macskákat eszek. Vékony hangon beszólt a barlangjába: - cíícc, cííícc, gyere ide Micúr!

Erre egy szép nagy fekete kandúr jött elő a sötétből és hozzádörgölődött a lábaihoz. – Ő az én egyetlen barátom. Mondta a nénike. A távolból teherkocsi motorhangja hallatszott, erre ocsúdtak fel a gyerekek, menni kéne már, mert biztos jönnek a focisták. Látta a vénség, hogy a gyerekek menni akarnak félrehúzódott a barlangja szájába és még motyogott valamit. - Ti jó gyermekek vagytok, ha még erre jártok és megkerestek, elmesélem nektek a „Heléna gödör legendáját” és ezzel eltűnt a barlang füstös sötétjében.

A srácok nekieredtek a futásnak, de már nem a félelemtől, hanem a nagy kalandjuk hírét vitték a kabannai táborba. A szülők már keresték őket, meg is lett volna a fejmosás, de szerencsére már megérkeztek az apukák is a meccsről. Mivel a foci volt a főtéma, mindenki a győzelmet beszélte, ezért a srácokat már senki sem hallgatta meg. Odanyomtak egy focilabdát a srácoknak is, - menjetek rúgjátok ti is.

A szalonna és flekkensütés volt ekkor az érdekesebb, mert már mindenki éhes volt. Így aztán a gyerekek a nyársak hegyezésével a tüzeléssel és a sütéssel lettek elfoglalva. Este lett mire végre a nénikék a srácokat is meghallgatták. Csak azon csudálkoztak, hogy még él az Anna néni! De az említett Heléna gödör legendáját senki sem tudta pontosan.

A kamionok sötétben vitték haza a jónépet, mindenki vidám volt, a felnőttek énekeltek.

Mire haza értek, a gyerekek már el is aludtak és bizonyára Tündérszép Helénáról álmodtak.